Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tompa Mihály; Csörsz árka

2013.04.26

Tompa Mihály

Csörsz árka


Borsod s Heves határán

Jó vándor, aki jársz,

A sík vidéken egy vén

Ároknyomot találsz! 

  Ez, mint óriás ekétől

Szántott barázda-út,

Tiszától a Dunának

Néhány mérföldre fut.

  Magas partját mi végett,

Mikor s ki hányta fel?

Az eltűnt századoknak

Homályiban vész el;

  S úgy áll a zöld mezőben,

Mint nagy királyi sír,

Melynek porlott uráról

Rég megnémult a hír.

  De annyi szent igaz, hogy

Sok százados korú;

- S jó hogy nem szólt, beszéde

Mert volna szomorú! -

  S ki tudja, még körüle

Hány embernyom kihal!

Míg idő s enyészet

Rontó hatalmival.

  De - mint a népnek ajkán

Máig forog a neve, -

Csörsz árkáról halljuk meg,

Mit mond az agg rege.

  Régen, felette régen

Sok tenger év előtt,

Előbb mint a magyar nép

E szép házába jött:

A kósza Longobárdok

Királya Rád vala,

Pannónián ki úr lőn,

Karjának általa. 

  A nagy Dunának árja

Fedezte birtokát,

Melynek kövér, mező dús

Partján ütött tanyát.

  Rád úr kemény vitéz volt,

Termetre óriás,

Esetlen durva bárdját

Három se bírta más.

Vad arca, rőt szakállal

Szemig benőve volt;

Többet mondott szemével,

Mint ajkival, ha szólt.

Harc volt egész világa,

S alig hogy megpihent,

Mint a darázs kizúdult

S ismét csatákba ment.

S akit balsorsa ottan

Keze ügyébe vitt:

El nem beszélte otthon

A harc történetit.

  Történt egykor, hogy Rád úr

Kemény csatába szállt:

Frigyesnek hívta Csörszöt,

A szép avar királyt;

És ott, hol a Tiszának

Zuhognak habjai,

Vad tűzzel ültenek fel

Csörsz és avarjai.

És amint összeforrott

A két király hada:

Elsöpré, mint az árvíz,

Ki rája támada.

Az ütközet kemény volt,

De gyorsan vége lőn,

Mert elfutott az ellen,

S elhullt a harcmezőn.

  Megadván ellenének

Rád a halálcsapást:

Ivott Csörsszel Hadúrnak

Kegyetlen áldomást.

Aztán a harci zsákmány

Osztályra vetteték,

Jutott a hadfiaknak,

bőségiből, elég.

De Csörsznek semmi kedve

Osztozni nem vala,

Mert szíve gondolatja

Továbbra szárnyala;

Mert szíve gondolatján

Rád úr leánya élt,

Szép Délibáb, jutalmul

Frigyes csatáiért.

  A puszták vadrózsáján

Merengtek álmai,

Csatás szívét megejték

A lányka bájai;

S megesküvék: alatta

Bár romba dől a föld,

S az ég fejére omlik...

De bírni fogja őt!

Rád, tűzhelyére vívén

Harcot leső hadát,

Feléje Csörsz imígyen

Hallatta szózatát:

"Rád, jó szomszéd, frigyes társ,

Úr szép Pannónián!

Megharcolá csatáját

Csörsz érted a csatán;

Kit a halas Tiszának

Uralnak martjai,

És érte élnek, halnak

Kemény avarjai.

Kinek hatalma nagy, - de

Meglásd! - nagyobbra nő...

Harcdíj fejébe' kéri

Szép Délibábot ő!"

S kis szíve Délibábnak

Gyorsan dobog vala,

Oly kínos-édesen fáj

A szónak általa;

S a fájó édes érzet,

Titkos szerelme volt, 

Mely olthatatlan lánggal,

Szép Csörsz felé hajolt.

  De Rádnak, Csörsz beszédén,

Szörnyen főtt a feje;

Még most nem volt tanácsos,

Hogy vétsen ellene;

És bár eszébe' sej volt

Od'adni a leányt;

- Mert készült birtokából

Kitolni Csörsz királyt, -

Gondolkodott... vad arca

Villámokat lövellt,

Míg fortélyos fejével

Végül imígyen felelt:

"Nem bánom Csörsz, leányom

legyen menyasszonyod!

De bírni őt - Hadúrra

Mondom! - csak úgy fogod;

Ha, - jól figyelj! - Tiszádnak

Vízmosta partira,

Melyen jövél, az úton

Vízen viszed haza! 

Hatalmat emlegettél,

Láttasd meg jó vitéz!

És Rád édes leányát

Karodba tenni kész!"

  Megértvén Csörsz imígyen

A nagy határozatot,

Népével tűzhelyére

Sietve távozott.

Hószínű harci mén fútt

Szép Csörsz király alatt,

S ott termett a Tiszánál

Miként a gondolat,

Arcára, gyors utában,

Lágy szellőár omolt,

S a szellő Délibábnak

Meleg fohásza volt.

    Partszaggató Tiszánál,

A zöld füzes felett,

Száz meg száz kéz töré fel

A megfeküdt gyepet;

Csörsz népe talpon állott,

Talpon egész hada,

S nagy és kicsiny, ifjú s vén,

Munkában izzada.

Tekintsd a hangyabolyt meg,

a felbolygatva lőn:

Úgy hemzsegett az ember

A népesült mezőn.

Égett a munka, éjjel,

Nappal, későn, korán,

Hogy mély árok hasadt a

Dolgos sereg nyomán;

S Tiszától a Dunának

Vett a mezőn futást,

Naponkint mind tovább nyúlt,

S haladt szemlátomást.

Csörsz mindenütt jelen volt;

Ha dőlt, ha lankadott:

Népének, biztatása

Megint erőt adott.

  Szép Délibáb sóhajtva

Nézett kelet felé,

Kétség, remény s szerelme

Fogyasztá, élteté!

Egykor, hogy fenn virrasztott

S vérzé a bú nyila,

Álmot küldött a hajnal

Nedves pilláira.

S előtte álmain szép

Tündérvilág terült,

Amelyben száz varázskép

Támadt, meg elmerült.

Hű Csörsz király, s az árok

Tűnének fel álmain,

S szerelmes vőlegénye

Őt vitte habjain;

elébredett... s boldog volt

Az édes álmakon,

És várván várta hívét,

A gyors hullámokon.

De hasztalan remélt, várt,

S epedt a hű leány,

Mert Csörsz királyt lováról

Egy vészes éjszakán,

- Sürgetve nyargalózván

Az árok mentiben -

Az ég tüzes villáma

Üté le hirtelen.

Ki vérengző csatákban

  Párjára nem talált:

Erős Isten nyilától

Látá meg a halált.

És a meglankadott nép,

Legott piheni tért,

Megátkozván az árkot

Sok fáradalmiért,

S szerelmes Délibáb... ah

Mély volt szívbánata...! -

Elhalt, miként az alkony

Csendes fuvallata.

  Az ároknak tövénél,

Ároktő most is áll

Borsodban, a Tiszának

Fűzlepte partinál.

S a hely, hol véget ére,

Néptől megszállva lőn,

Épülvén Árokszállás 

Az áldott sík mezőn.

  Sok év letűnt, mióta

Az árok megszakadt

De a regének ajkán

Csörsz árka felmaradt. 

Nézzétek Délibábot...!

Verőfényes napon

Meg-megjelen remegve

A sík határokon.

Az alföldnek vidékin

Tűnő szárnyon lebeg,

Csörsz nyughelyét keresve,

És nem találva meg.

S keseregvén most is, akit

Hajdan könnyezve várt:

Elönti könnyözönnel

Körül a láthatárt.

És újra látja álmát,

Melyet rég álmodott,

Mert megtelik vízárnnyal

Csörsz árka is legott.