Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza

2012.07.14

Gárdonyi Géza

Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak:
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?

Felelj:

  Neked;
az Isten megszánt,  melléd ültetett.

 

 


A szív

 

Olyan a szív, mint a labda:

a játszó sors dobja-kapja.

Mennél inkább ütik-verik,

annál feljebb emelkedik.


 

 

 
Feljöttek már
 
 
Feljöttek már a csillagok:
Nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.
 
Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.
 
A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
Kis galambom, mit gondoltál?