Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tatay Sándor; Kinizsi Pál

2012.07.14

9.

Az őrszem

 

Csillagos szép éjszaka volt. A Csehországi nagy erdő hallgatott, csak egy-egy nyugtalan tücsök muzsiklált, de olyan egyhangúan, finoman, hogy ez valósággal már a csendhez tartozott. Közelebb-messzebb őrtüzek lobogtak. Meredek, sziklás, bokros domboldal dűlt le a völgybe. A völgyön túl az ellenség őrtüzei égtek. Némelyik olyan távol, hogy gyakorlatlan szem alig választhatta el a csillagoktól. De volt olyan közeli is, hogy úgy látszott, a nyílvessző elérheti.

Öreg katona állott a szélső fák árnyékában, mellette kialvó, parázsló tűz. Mögötte szűk kis őrsátor. Akkora, hogy egy ember éppen csak elbújhatott benne az eső elől. Bajúszát simogatta az öreg. Szimatolt jobbra -balra, mert itt kellett légyen az idő, mikor felváltják őrhelyéről. Egyszer csak mozgást hallott a háta mögött. Megfordult, iját kifeszítette, s kiáltott:
- Állj, ki vagy!?
- Kinizsi Pál, a soros őrszem -hangozott a felelet.
-Te vagy az, Fiam? Éppen rólad gondolkodám. Láttam a minap, hogy harcoltál Magyar Balázs oldalán, pedig nagy kelepcében voltatok. Úgy hiszem, csak neked köszönheti az életét az öreg medve. (mert így hívták maguk között katonái Balázs vezért) No, éjfél vagyon már?
-Éjfél Gergely bátya. Hosszú volt a szolgálat?
-Szép volt, jó volt -szólt az öreg. -Mert ez is szép ám a hadviselésben, ez a angy, tágas éjszaka az őrségben. Hallgatni a madarak dalát. Nézni az ellenség pislogó tüzeit. S lám, ott messze már Brünn városa fénylik. Jó ilyen győzelem felett egy éjszakát virrasztani.
-Még egy-két nap -lelkendezett Pál-, és a  királyi várnak kapujában győzzük le az ellenség hadait.
-Bizony, ha sok ilyen vitézt adna a nép Mátyás királynak, hamarosan eltakarodna a hátunkról a német is, a török is. - De már igazgatta is a köpönyegét az öreg harcos, és indult. -Jó éjszakát, fiam.

"Inkább két csatát, mint éjszakai őrséget" -mondta magában Pál, s azzal elkezdte igazgatni a tüzet, hogy valamit tegyen. Négy nagy darab kő feküdt a tűz mellett a földön. Az egyikre leült. Az őrséget azért nem szerette, mert ebben a némaságban akarva-akaratlanul mindíg Jolánkára kellett gondolnia. Ebbe azután előbb-utóbb úgy belefájdult a szíve, hogy más nem, csak egy új harc gyógyíthatta meg. Mert hogyne volna fájdalmas dolog az, még az ilyen kemény legénynek is, hogy leszáll egyszer az úrikisasszony fehér lováról a szegény legényhez, elcsavarja a fejét, bilincsbe köti a szívét, majd újra eltűnik előle. Aztán csak messziről láthatja, nagy urak oldalán. Igaz, egy -egy mosoly van számára, néha int is feléje titkon. De szegény legény, ha szegény is, büszke, elfordítja inkább a fejét, nem kell neki az alamizsnaként kapott mosoly.

Aztán, hogy Kinizsi szíve még jobban fájjon, Jolánka elkísérte apját a táborba. Itt él a közelében, egy nyíllövésnyire, Spielberg erdőjében. Nyíl elérhet odáig, de a szerelmes legény sóhajtása nem hallatszik át a várfalon... "Csak egyszer, egyetlenegyszer beszélhetnék vele, csak legalább a szemére vethetném bűnét, mért keresett ilyen kegyetlen játékot."

Ágzörgés riasztotta fel Pált töprengéséből. Felugrott. Kardját rántotta. Sötét, köpenyes alak lépett elébe. A köpeny abban a pillanatban szét is nyílt, le is hullott a földre és ott állt előtte a tűz játszó fényében Jolánka.
Itt állt mos telőtte a lány. Itt állt, hogy elmondhassa szemrehányásait. De nem mondott mást, csak halkan a nevét:
- Jolánka.
-Eljöttem -szólt a lány.- tudom, hogy Te nem jöhetsz hozzám, hát eljöttem.
Ámulatából Pál most tért csak magához.
-Éjnek idején? Hisz egy kiáltásnyira van az ellenség.
Jolánka elmosolyodott.
- Nem vagyok gyáva. Apám mellett volt alkalmam bátorságot tanulni.
-Hát nem felejtettél el?
-Hogyan lehetett volna Téged elfelejteni, hisz az egész tábor rólad beszél. Azért beszélgetek csak másokkal, hogy a nevedet halljam.
Pál egy darabig szótlan nézett a szemébe, mintha azt fürkészné, igazat mond-e.
-Hogyan tudtad, hogy itt vagyok? -kérdezte aztán.
-Bujkó mondta, a király lustája.
-Bujkó? -nevetett Pál. -Hisz annak a száját sem szabad kinyitni.
-Más ember előtt nem is mer szólni, de velem beszél titokban, és mennyit mesél rólad!
-Szegény Bujkó, bárcsak mellettem lehetne!
Jolánka egy kis kövekkel kirakott ezüstpatkót vett elő.
-Ezt küldni neked, ismered?
-Hogyne ismerném, Orsik néne őrizgette anyám emlékeiből.
-A toborzókkal küldte el Bujkónak, s most Bujkó velem tehozzád. Azért küldte öreg dajkád, hogy szerencsét hozzon a csatában.
-Kedves jó Orsik néne...Vajon láthatom-e valaha?
Zsebébe tette a kis patkót, aztután leültek a kövekre. Eleinte csak hézagosan beszélgettek, de aztán az éjszaka csendje, a tűz barátságos lobogása egyre meghittebb hangulatot tgeremtett közöttük. Mintha otthoni tűzhely melegét érezték volna. Kedves, közös otthonét. Tervezgetni kezdtek, ahogy öröktől fogva vannak és lesznek tűzhelyek mellett jövőjükről álmodó fiatal párok.
Távoli kürtszó ébresztette fel Pált e halk beszélgetésből. Ez a kürtszó jelezte a percet, mikor az őrszemeknek magaslati helyre kellett mennie, ahonnan léngjelet adhatott a táborba, jelezve, hogy van-e veszély, vagy csendes, mozdulatlan az éjszaka. A sátorból hosszúnyelú, de vékony fáklyát hozott elő, megnyújtotta a tűznél. ...
-Gyere velem, -mondta a lánynak-, Onnan jól beláthatunk Brünn városáig. Lám az ellenség tüzei most fennen lobognak. Lehet, hogy holnap nagy csata kezdődik. Érdet is harcolok most, és ez háromszoros erőt ad....meglásd apád előtt is méltó leszek hozzád nemsokára.