Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móricz Zsigmond; Tündérkert első rész

2012.07.14

Eddig egy nap sem fogadta.

A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos bolthajtásos szoba mélyén, mint aki a fény elől rejtőzik.

     Az éjféli érzés még reggel is tartott, s e délelőtti órán, fényes és csillogó szemmel ült: mint aki megtalálta az utat és az Istent.

     Ekkor nyílik az ajtó, s a vénasszony:

     – Bethlen uram – mondja csöndesen.

     A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket, s egy rázkódással újra fel tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a hattyútollakat, s azzal elfedi sebesült szűz lelkét...

     – Ereszd be, Kegyes... várj...

     A vénasszony körülrendezgeti, de ő vilagért fel nem állana ott a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, labadozó ült ott, törődötten, gyengén.

     Várja, míg bejön a fekete ember.

     Fél tőle, s mikor meglátja, megörül... Talán hírt hoz...

     A főkapitány komolyan, nyugodtan jő előre. Latinul köszönti, a szokásos hivatalos ceremóniával, aztán rámosolyodik kicsit, kedvesen, bátorítóan, mint ki gyermekhez jön, beteg gyermek ágyához.

     – Szép időnk van – duruzsolta –, jó időnk van... Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap feljő, úgy kisüt, és oly kellemes, hogy a csap is megcsordul az ereszben.

     – Vegyen széket kegyelmed – mondta a fejedelemasszony, s megfagyott, mint a téli éjszakai fagyon... Jéggé vált: már látta, semmi mondanivalója sincs... csak vigasztalni jött...

     Bethlen széket vett, közelebb hozta, s úgy ült, hogy világosban legyen az arca.

     – Semmi különös? – mondta a fejedelemasszony.

     Nem bírta a kérdést magába temetni, gondolta Bethlen, és halkan felelt.

     – Nincs... semmi különös sincs, nagyságos asszony.

     Az asszony szívébol felszakadt egy kis hang. Kicsi hörgés. Mint a tehetetlen csecsemőből a láz tüzében. Bethlen búsúlt.

     Most mit mondjon s tegyen. Ez egy megcsalatott s jótehetetlen nő. Mit lehet egy némbernek mondani, ilyen s ekkora bánatban. Hirtelen egy nagy érzés tört ki benne, s nyugodtan, komolyan szól:

     – Nagyságos asszonyom: egy fejedelemasszony nem él... Egy fejedelmi ember nem sír és nem sóhajt és nem gondol magára, csak egyre... a hazára...

     Kicsit hallgatott. Tudta, hogy az asszony megdermed, és összevont szemmel néz rá, ennél nagyobb csapást egy asszony nehezen kaphat. A haza nem az asszonyembereké, a férfiaké, még azok közt is keveseké. Nem mert a fejedelemasszony arcába nézni, hagyta, hogy szavai, mint az éles nyilak fúródjanak a szívébe, és a méreg beleégje magát az egész lelkébe.

     – Erdélyben vagyunk... Egy megszaggatott kicsiny szigetje ez a magyar nemzetnek... A nagy király, István óta, mintha ezer ördög és tízezer ördög csak arra várna, hogy minden erővel és hatalommal eltörölje ezt a föld színéről... Mi ehhez képest az egyes ember szenvedése?... Egy nemzet kínlódik kifeszítve a vesztőn... Vér és tűz és éhség... Mindenkinek kijut belőle... Nagyon nagyot kellett vétenünk az Isten ellen, hogy ennyire ver és büntet...

     Hallgatott. A szavak úgy robbantak ki belőle, mintha bombákat és petárdákat gyújtogatna meg minden szóban, amit kiejt... Vigyáznia kell, hogy ezt a szegény lelket épségben meghagyja...

     – Nagyságos asszony, mikor én születtem, még csak kilencven esztendeje múlt Mátyás király halálának... És mi történt ebben a században? több baj érte a magyart, mint előtte öt századokon át... Mátyás alatt volt a legnagyobb a magyar... Bécs rettegte öklét, s ott is halt meg királyi dicsőségében, Bécsben, mint a világ nagyságos és felséges ura... Akkor nem volt nálunk különb sem francia, sem spanyol vagy ángol hon... Magyarország egy volt a föld legelső nemzeteinek...

     Fölemelte fejét és szembenézett a fiatal nővel, aki mértéktelen komolysággal és félelemmel nézett reá:

     – Ma olyanok vagyunk, mint a széttört tükör cserepei. Apró darabok, dirib-darabba zúzott semmiségek... Nem is tudni, hol a régi nemes magyar haza?... Kétharmadán a török, egyharmadán a német az úr, s itt Erdély, akin a pokol uralkodik... Mint a levágott szárnyú fogolyfiókák, foglyok vagyunk, és csak sírunk és csipogunk... Kiterjesztette erős tenyereit, s tétován eresztette le őket a térdére. – Izráel és Juda históriája ott van a Bibliában: mink e kis Judeában csak egyet tehetünk: sírunk Izráelért. Fogunk-e még valaha kezet fogni tudni? Minden magyarok, akik széjjel vagyunk vágva éles karddal?... Jön-e valaki, aki valaha valamiképpen összeforrasztja a magyar szíveket és egész edényt csinál a cserepekből?

     A fejedelemasszony megértette. Talán még soha erre életében nem gondolt: erre a magyar összetartozásra. Ő már itt született a törékeny világban, ő már nem látott a régiből... neki már más nem jutott, csak a belenyugovás, hogy ez így van... Félelem feszítette a gondolatait e percben: mi köze ahhoz, ami volt? mit tehet ő, s miért kell maga szegény baját öregbíteni azzal, hogy még nagyobb s ezerszerte fájóbb rémületekkel gyilkolja magát?

     – Bizony mondom, nagyságos asszonyom, a magyar sem rosszabb és nem alábbvaló semmiféle más népeknél ezen a világon... Voltam gyermek-ifjú fővel Bocskai úr kíséretében Bécsben és Prágában... Prága volt akkor a birodalom feje, Rudolfus császár ki nem mozdult a Hradsin palotáiból... onnan ölte hű népeit... Láttam a német és cseh és más fajú népeket, szorgalmasok és mívesek... de a mi erdélyink ugyanúgy szorgalmasok és mívesek tudnak lenni, ha csak egy falat erejük és egy lélegzetnyi idejök vagyon... Voltam Konstantinápolyban, s láttam a mérhettlen török birodalmat színről színre; vitézek és életüket nem szánják, ha a próféta zászlaját elgöngyölítik és szélnek eresztik előttük... de a mi erdélyi magyarunk is van oly vitéz és megadó, ha a fejedelmi zászló fenn repül... Már ez az Erdély koldussá volt tiporva s égetve, de Zsigmond fejedelem a törökön nagyobb győzelmet tudott venni egymaga, mint egész Európa minden serege akárhogy összeszedték is magukat... És mégis, soha nem felejtem, milyen orcapirulással kellett eljönni Prágából... Avval mentem, mint gyermek, hogy hazámnak már semmi baja, Bocskai úr el fog mindent igazítani a császárral... és a császár nem is eresztette őt a szeme elé, mi jöttünk haza, mint a megszégyenült cselédek... És mikor Konstantinápolyban voltam, a török szultán szinte nem eresztett maga elébe, de a basák s bégek, a nagyvezér, valósággal féltek tölünk... És erre éreztem meg, hogy vagyunk valakik.

     Nagyot, mélyet lélegzett:

     – Ha nekünk adatik, hogy néhány esztendőcskét nyugalomban a magunk építésére fordíthassuk. Mi, nagyságos fejedelemasszony, mi kiállhatunk a fene török birodalom százezres seregeivel szemben... Kivált ha egy testvérré és egy karddá válhatunk a mi odafelvaló testvéreinkkel, Izráelnek fiaival.

     A fejedelemasszony nem szólt, csak fehér arccal és megszakadó szívvel figyelt.

     S Bethlen beszél; ilyeneket mond:

     – Asszonyok nehezen értik meg az férfiúi dolgokat... Igaz, sokszor férfi is nehezen érti... Erdély az elmúlt esztendőkben olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulast érjen, mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az erdő... Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó kedvvel gyógyítja... Mikor bejött az országba virágvasárnapján senkinek háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt, sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit kívánhat első évtől az ember... Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy lemondhatott s kitakarodhatott... És mire vége lett ím az évnek, megújult a lélek, és most már legalább remélni merünk.

     A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja, s hogy meg is fogja őt nyugtatni...

     Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túl nehéz, idegen volt neki az ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát, fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.

     Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai... Erdély egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak a fődolgai, s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő szájában mégiscsak egy idea s egy szám...

     Mikor azt mondta Bethlen, hogy: "a tavalyi év farsangos esztendő volt..." már nem volt az neki az a távolról irigyelt mulatós dorbézolás: megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy "ország farsangja"...

     Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet, amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek...

     – Gondolja csak el Nagyságod – mondta Bethlen közvetlen egyszerű módján –, Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt, gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton törökkel, harccal kellett bajoskodni; pedig ő tanulni, mulatni, csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz, s a bátyja, Boldizsár lesz a fejedelem... Erre elfutotta a sárga irigység, megfordult, visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni... Bizony kár volt; Boldizsár különb legény volt, erős, okos, szép ember! megirigyelte... Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza... elébe mentek Szamosfalvára, s nagy lakodalommal hozták be... Most tizennégy esztendeje... Én akkor mint árvafiú (a nevelőatyám nagy mostohám volt, nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a fejedelemhez apródnak) s ez időbe már agarak komisszáriusa voltam... Láttam a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal, nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb de nem látszott meg rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni, s gyűlölte Báthory Boldizsárt... Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor, Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis director; mind nagy hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek... Azt beszélték, hogy meg akarták a fejedelmet fojtani.

     A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a puskalövés csapott reá. Bethlen nyugodtan magyarázott:

     – Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni, ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát...

     Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta a kegyetlen jövőtől...

     – Bocskai István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére, mert ő nagybátyja volt Báthory Zsigmondnak, s a praktikásokat (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál, ellene esküszik...), mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta: Boldizsárt Újvarba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt levágták...

     A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva a sors kérlelhetetlenségén.

     Bethlen halkan folytatta:

     – Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők, szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták... akkor volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.

     A fejedelemasszony hallgatott. Valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a fejedelemgyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült, és ha ily boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan...

     – Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind egytől egyig hasonló szomorú véggel végezték... – mondta Bethlen.

     De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében elletmondásra talált, szinte harcosan, élesen, tamadóan folytatta: – No, akkor felrúgták a békességet a török császárral... Nem akarom mindet végire beszélni: Báthory Zsigmond uram állhatatlan elméjű siheder fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött, ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva, Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból, Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni... Lehetett is, mert a vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a paradén, s minden élőt kiöltek, és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?... Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére: a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek; Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának német császár pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory András fejedelmet, aki Zsigmond után következett, s maga ült helyébe, s hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban... Székely Mózes feltámadott, elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat ölték, a hajdúkat behozták, s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az idegeneken... Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték, pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül, soha előbbi állapotjára vissza nem megy...

     Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült, s ereiben pezsgett a félelem, hisz ő mind keresztülment ezeken a rémségeken. Ezekben a harcokban esett el édesatyja a Mihály vajda elleni hadakban... Egész testét rázta a félelem. Nem, nem neki valók ezek az életharcok. Kolostor inkább, mint házasság és trón... ha ez így megtörténhetett, akkor újra bekövetkezhetik...

     – Én magam akkor mind csak a bújdosás kenyerét ettem. Én a némettől gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam, s Istennek legyen hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív embereivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személy szerint ne ismernék s barátságába ne számíthatnám magam...

     A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre; első eset volt életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel s gyűlölettel beszéljen, hanem megbecsüléssel, sőt meghajoló barátsággal...

     – Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva szerelmes hazájának romlását, Istentől visszanyerte magyar szívét, s két kis esztendő alatt a megpusztított s romba dőlt Erdélyből, amelyikből Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert várni, úgy űzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul, plundrástul mind Bécsig szaladott... Bocskai uram az egész magyarság szívét megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s keményszívű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk... És kivált ez, mert a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, a magyar országa határin kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal bírni akar, és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.

     A fejedelemasszony hallotta is, nem is, nehéz volt neki.

     Bethlen azonban nem akarta komoly szavait könnyű beszédre fordítani.

     – Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön magának éppolyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város, mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember... Így szemben állanak egymással az országok, s a kis Erdély így áll a nagy rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt... De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot, és a kicsiny Erdély lehet még a nagy birodalmak között valakivé... De csak akkor, ha nem felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát, és nem akar többre nézni, mint amit Isten rábízott... Még Mátyás király is elvesztette birodalmát; mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész test tovabbélését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített vasvesszője alatt, s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön megszűnt az ágyúkkal kierőszakolt törvény... A magyarságnak ura és fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népet idebent erősítse, kifelé való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda, s nagy volt, mint lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is lengyel királyok vágytak lenni, s ezzel vesztegették el a gyermek Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele. Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk. Bocskai bölcsessége egy év alatt erőssé és naggyá tette.

     A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más, csak aki a magáét félti... S hiába volt magános asszony, elhagyott és boldogtalan, egy pillanatig fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély, s már féltette, mint ládáját, kincsét.

     – A Báthoryak rövid életűek... voltak... És akik nyomukba jöttek, szintén... Bocskai meghalt, két év alatt és gyermektelenül: itt van a mi szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem csak egy-két esztendeig él, s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az ország; mindíg új meg új családot kell keresni, s az újdonnan költ fejedelem tapasztalattalan és nagyot merő...

     A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult, keményen, de fájdalmasan mosolygott... Neki sincs, neki sem lesz: ó, s ne is legyen gyermeke...

     Bethlen lassan, bólogatva szólt:

     – Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell fordítani a politikát, hogy száz esztendő múlva embernek való életet élhessenek az emberek még Kolozsváron is...

     Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal volt még, de mély barázdák voltak már az arcán, s fekete szakálla legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.

     – Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre – mondta enyhe mosollyal, s szelíden nézett a fejedelemasszonyra, aki lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb csapások érték már... a fejedelmi pár bajánál... De bármilyen kincs is Erdély, neki nem kell, sem örömre, sem gondra.

     Bethlen szelíden, előzékenyen mondta:

     – Feleségemért mégis elküldöttem István öcsémet, Fejérvárra, hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem sajnálva, jöjjön hamar...

     A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most, és könnyen síró... Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól: az úton Somlyótól Lónáig Bethlen Gábor volt a násznagya; sokat beszéltek, s megismertette őt boldog s szerelmes házaséletükkel, és sokat beszélt szép gyermekeiről, kiket mindennél jobban szeretett, s kikért minden harcot vállalt: most azzal akar íme segítségére jönni, hogy asszonyát hozza...

     Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás, sírás, üvöltés, vonítas robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel, megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó üvöltés, fenyegető veszett kiabálás.

     A főkapitány fölállott:

     – Nagyságod meg ne ijedjen – mondta –, semmi baj: nincs itt sem a török, sem a tatár.

     A fejedelemasszony felszökött, de a Bethlen lényéből valami nyugalom áradt.

     Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász-üldözés. A tömeg elrohant, s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.

     Megcsóválta fejét, s haragos arccal fordult vissza:

     – Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.

     A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban, most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak látta! Már elmúlt a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná tartani.

     – A régi időkben ez mindennapos volt – mondta Bethlen, – Ínségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát fel-felbuzdul, s ész nélkül futkos... – aztán egyszerűbben tette hozzá, hogy másra terelje a szót. – Remélem, feleségem reggelre megjő... Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?

     A fejedelemasszony leült. Ez is a feleségére gondol, mindenki párjára... csak ő nem szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér ujjait...

     – Mondja kegyelmed... Róla semmit sem tud?...

     Bethlen hallgatott.

     – A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?

     – Őtet.

     – Minden percben megjöhet a hírhozója... Nyugodjék meg Nagyságod, bizonnyal országos dologban kellett elmenjen...

     A fejedelemasszony sóhajtott:

     – Országos dolog!...

     Könny borította el a szemét, ennyire híres és semmitmondó vigasztalás... Országos dolog... Ezt hallja egy esztendő óta folyton... Ott kint még csak megnyugodott benne, de itt... Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól...

     – Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az országnak hitvese...

     A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a világosba.

     Bethlen vele együtt emelkedett fel.

     – Mondja kegyelmed – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva kirebegni –, ha kegyelmed fejedelem volna... otthagyná a feleségét első nap?...

     Könnyes, izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt, mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és ragyogó fiatal arcot...

     Bethlen komolyan szólott:

     – Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal...

     Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme hidegebb lett...

     Indulattal mondta:

     – Maguk, emberek, mind együtt tartanak... De én nem törődöm a maguk országjával!... Adják vissza az uramat!... Követelem ettől az országtól az uramat!...

     Bethlen halk és szelíd volt:

     – Nagyságodnak igaza van emberek és Isten előtt, de Nagyságod nem tudja: mi az, az ország szolgája lenni!...

     A fejedelemasszony hevülten kiáltott:

     – Szép ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Hogyan?... Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?... Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak kárára lett volna?...

     Bethlen szomorúan nézett maga elé:

     – Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok, s Nagyságod maga fogja mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé... el fog küldeni innen, s nem kívánja, hogy megnyugtassam... inkább akar a legnagyobb szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel, mint hogy visszatartson...

     A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá, s nem értette.

     Bethlen szárazon ezt mondta:

     – Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást – s arrafelé mutatott, amerre imént elvonult a zajgó tömeg. – Én megakadályozhatom... Kívánja Nagyságod, hogy ne menjek oda?

     A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival végigsimította arcát, hátrafelé hárítva haját, aztán kinyújtotta kezét Bethlen elé és azt mondta:

     – Menjen.

     Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.

     A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly régi, régi idő óta.

     Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült hidegségének rejtekébe, s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:

     – Menjen kegyelmed.

     Bethlen még egyszer meghajlott, s az arca sötét:

     – Látja Nagyságod: ez az ország... Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre figyel a test bármely részin?... Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha jót kapott... akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent...

     Most szembe nézett a fejedelemasszonnyal, s mikor annak a gőgös, hideg, kék szemébe nézett, hirtelen valami keménység fogta el.

     – Nagyságod elmondott nekem egy rendkívüli történetet, ahogy atyjaura holttestéért maga elment, s ahogy meggyőzte a halált és életté változott a lelkében a halál gondolata... Aki ezen a legfőbb emberi dolgon átment, az győzni fog az egész életben. Ma még talán nincs elrendezve. De én nem féltem Nagyságodat. A gazdagságban és örömben fejlődött szív győz az élet minden baján, mint a fű, benövi a sebeket az önmagától regenerálódó nyugalom. Nagyságod a legkülönb fejedelmi személy, mert szíve fölött úr az ész.

     Meghajtotta fejét, s gyorsan elment.

     A fejedelemasszony iszonyú megdöbbenéssel magában maradt. Eleinte nem is értette Bethlen szavait, szédelegve ment az ablakhoz, megtámaszkodott annak az oszlopában, s mielőtt zokogva fakadt volna, rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől megfagyott szívében a vér: hogyan, s ez az ember úgy látja őtet, hogy neki szíve nincs csak esze?

 

forrás:

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/moricz/tunder/html/r1k1f04.htm